Adrenalin az egérlyukból

/Esti K. vendégbejegyzése/ Alapjában véve nyugodt, kiegyensúlyozott ember vagyok. Vagy legalábbis annak tűnök. Még akkor is, amikor már másodszor történik meg ugyanabban a kajáldában, hogy rányomják a kecsapot a szendvicsemre közvetlenül azután, hogy közösen leszögezzük a kiszolgáló sráccal: igen, én vagyok az, aki a társadalom túlnyomó részével ellentétben utálom ezt a fajta táplálékíz-kiegészítő szart. Van elég riszájkolt vécépapír amúgyis a redvás, előregyártott szendvicshúsban.

De amikor harmadszor is már nyomná, már a kezében a doboz, már emeli, és vészesen közelíti a gőzölgő, mikrózott dzsánkfúd felé, akkor olyankor ordítok, sőt ugrom egyet, ha nem állt volna közénk a pult, talán a testi épsége is veszélybe kerülne. Meg is ijed, pillanatnyilag, de nem tanul az esetből, jó, persze, akkor megkapom, ami nekem jár, amit kifizettem, lenyomom, és estig nem is kell más üzemanyag, elég, hogy egy-egy ilyen esettől órákra, félnapokra elég adrenalin kerül belém.

Az iroda, illetve egérlyuk, ahol dolgozom, nyáron és télen is hűvös, huzatos hely; a rendszeresen jelentkező fejfájást kezdem megszokni, mi van, egy kis fájdalom, nem öl meg, csak erősít, ahogy az emberek, akik sosem olvastak Nietzschét, néha meg-megjegyzik öntelt és mindentudó mosoly kíséretében. Van egy ajtó, ami állandóan kinyílik, és persze állandóan járkálnak át rajta, ha lepedő lenne, már rég vihetnék rongyszőnyegnek, de nem, ez egy régi, magas, kopott ajtó, amelyet kétféleképpen is be lehet zárni. És persze bezárom, naponta többször, de mindig újra kinyitják, és tovább nyílik-csukódik, az egérlyukban járkáló emberek pedig néha csúnyán néznek, amikor birkatürelemmel újra elindulok a kulccsal. Néha rámszólnak, olyankor nem hallom meg őket. Szüsziphosz csendesen lázad, apró tettekkel, bosszúja lassan forr, lassan éri el a reakcióidő végére pontot tevő kitörési szintet, és mindenki úgy gondolja, ez a pillanat valójában nem fog eljönni soha, maga Szüsziphosz is így gondolja mindaddig, amíg be nem következik.

Éppen feljegyzéseimet csiszolgattam, hiába no, a jövőre is kell gondolni, amikor majd egy őrült orosz, a neve most nem jut eszembe, megtalálja majd és kiadatja, és senki nem hiszi el neki, hogy nem ő írta. Szóval, a jövő emlékei, perpill elektronikus formában, ő majd a 19. században találja meg, de ez most lényegtelen. Az íróasztalomra egy szőrös kéz nehezedik; felpillantok, kockás ing, a tipikus felsőközép rommagyar értelmiségire jellemző arcbeállítások, accessories: szemüveg, golyóstoll a fül mögött, az a típus, aki havonta megír egy mailt, ha muszáj, de ha lehet, inkább lediktálja. Visszafogott és udvarias hangján közli, hogy az íróasztalom, tökéletes megvilágításának köszönhetően, a sminkes különbejáratú rezidenciája lesz e szép estén.

A Feljegyzéseknek épp a végén jártam, gondoltam hát, miért is közölném vele, munkám mennyire fontos, sőt létfontosságú az eljövendő orosz egzisztencializmus képviselőire nézve, és hát a filológusokról sem szabad elfeledkezni, akik e nemes irányzat irodalmát bújják napestig. Hiszen, mint mondtam, már majdnem befejeztem volt a művet, épp csak megcímeznem kellett, hogy megfelelő helyen és időben majd D. rátaláljon. Leggavallérosabb mosolyomat elővéve, bár arcomat csak futólag emelve fel a lapokból, megemlítettem, csak öt percet adjon, és máris húztam a sunyiba. Ám akkor egész hadsereg szállt rám; rikácsoló, nevetgélő és sápítozó némberek futkostak össze-vissza a lyukban, az ÉN egérlyukamban. Szabályszerűen kiűztek. Elfoglaltak. Megszálltak. A túlerővel szemben kénytelen voltam menekülni, elvégre nem kockáztathattam a testi épségemet. Gyorsan felmarkoltam a Feljegyzéseket, legszívesebben üvöltöttem volna, de volt már ott hangzavar épp elég, és ki az a bátor lovag, erényes férfi vagy bölcs szerzetes, aki hasonló helyzetben helyt tudott volna állni? A színésznők derékhada diadalittasan, dionüszoszi dérrel-dúrral diktálta D. igazi szerzőjének az ütemet, aki szedte a lábát e papnők előtt, nem akart isteni halállal halni.

Hahotázz csak, Kücsük, e színjátékon. Neked írtam, remélem, megbocsátasz.