szerencse

hajó, vonat vagy busz, ahol éppen vagyunk, utazunk valahová. kényelmetlen érzés, hogy sosem tudjuk, aznap hol ér az éjszaka, lesz-e ágy, amiben alhatunk. mindig sok ember van körülöttünk, zavar a jelenlétük egy idő után, vagyis a kötelező szocializálódás lejártával. az ember építette környezetben, mint egy labirintusban a kísérleti egerek, téblábolunk.

aztán megszökünk.

kiszállunk a vonatból, vagy már nem is tudom, hogy sikerült. a lényeg, hogy most már természet is van, fák, füvek, kék ég. aztán beesteledik. stoppolunk, akarunk menni tovább, utazni, el innen, nincs sehol maradásunk. hosszú busz - vagy vonat, vagy repülőgép, vagy hajó - vesz fel, fellépünk az utolsó lépcsőre, lihegve, némi csomaggal, földi létünk kellékeivel, a lényeg, hogy felvettek. kerüljetek beljebb! körénk gyűlnek, hirtelen rádöbbenünk: innen, erről a helyről menekültünk. fogva tartanak. én vagyok a szerencsehozó, velem küldik ősi tájakra az utasokat. egy torz lény jövőjét kell megváltoztatnom, nem értem az egészet, itt ül velem szemben, láthatóan jól érzi magát, mégis, kettőnknek át kell lépnünk egy másik időbe, és nekem ott vigyáznom kell rá, bosszús vagyok, elszakítottak a társamtól, vajon hogy bánnak vele a hajón - most már nevezzük így - ez jár végig az eszemben, tessék-lássék végzem a munkám. a lény el is szabadul, hirtelen megcsökik, összemegy, elszalad, nekem meg utána kell mászkálnom kukák, sötét sikátorok és kerítések között. végre megtalálom, mehetünk vissza. nem tudom, hogyan, vissza is kerülünk a hajóra, ahol próbálok határozott lenni: én nem vagyok alkalmas erre a melóra, engedjenek el. nem tudom ezt csinálni. mintha a Hotel California lenne: you can never leave.

felébredek.