légy mint a minden

útban hazafelé, 12 ezer méteren

Nem tudom, hogy élik túl az emberek az öregséget. Jó, sehogy, mert a végén úgyis meghalnak - arról beszélek, hogy valóságos pszichológiai csodával ér fel a tény: az emberek többsége nem lesz depressziós és öngyilkos a személyiségváltozás miatt, amit az öregedés okoz. Ahogy egyre pelyhüdtebb a bőr, megjelennek a ráncok, hajszálerek, viszerek, pigmentelváltozások, ahogy egyre formátlanabb lesz az arc, ritkább a haj, húsosabb a kéz és dagadtabb a láb; ahogy görbül a gerinc, kopnak a nyakcsigolyák, gyengül a szem - a közeli pusztulás előjelei engem őrületbe fognak kergetni, már most tíz évvel fiatalabb akarok lenni. elborzadok a testemben érlelődő (rothadó) változásoktól. Az emberek még nem vesznek észre rajtam semmit, fiatal vagyok a szemükben. Most prózai leszek, de én még emlékszem, milyen volt a bőröm 5 évvel ezelőtt.

Hassen 20-21-nek nézett, de lehet, ez is része volt a hadjárat stratégiai tervének. A pontosan megfelelő időben elejtett magyar szavak, valami belülről áradó, cseppet sem mesterkélt vagy megjátszott vagy kitenyésztett büszkeség, ahogy viselkedett, beszélt, rágyújtott - melyik elem, melyik összetevő hódított meg inkább, nem tudom. Haragja belülről forrt, a düh belsőégésű motorja hajtotta, amikor gyűlölettől izzó szemekkel, megsemmisítő megvetéssel beszélt honfitársairól, arabic mentallity, vagy azokról a lányokról és fiúkról, akik csak úgy, szerelem nélkül összefekszenek egymással. A düh, amikor haraggá fókuszálódik, megtalálja medrét, megtalálja a bűnbakokat, és utólag racionális érveket is gyárt hozzá. A fogva tartott ragadozók dühe, a tengeré, amely próbál kitörni a medréből és terjeszkedni, a vakon rohanó hullámoké - az oroszláné, akit sakálok közé zárnak, míg végül haragja önmaga ellen fordul. Csók, verés és fétis kellett neki, és így vagy úgy, erőszakkal rabolva vagy békés diplomáciai eszközökkel, de megkapta, amit akart. Jobb színészt még nem láttam nála munka közben - jól ismerte a csábítás aritmetikáját, arányosan adagolta a bókokat, fátyolos tekinteteket, sértéseket és sértődéseket, minden taktikát, amit jórészt eddig csak elméletben ismertem.

Specialitásom, a feltétlen figyelem, olyan volt neki, mint a tűz, égette és forralta, mégsem tudott lemondani róla, előbb ugyan arra kért, ne nézzem folyton, ne nézzek rá, nem is lett volna nehéz engedelmeskednem, mert nem akartam én sem megperzselődni, bár ez csak játék, gondoltam, félig eltakartam a szemem, kérlelt, hogy hunyjam le, de tudtam, akkor mi következne, mondtam, nem tehetem, így mégis arra kért, nézzem őt - parancsolt inkább, én valahol fölöttünk lebegtem éppen, hogy jobban lássam mindkettőnket, mintha egy filmben

egy belőlem a vészjelzőt nyomogatta, a harmadik már a mondatokat formálgatta, amivel elmeséli, a negyedik fel-alá hintázott a mellkasomtól az alhasamig, az ötödik ujjongott, a hatodik sírt

a hetedik, aki lent maradt, kapta a tulajdonképpeni csókot, arra a néhány másodpercre tehát egy nyolcadik is jelen volt, egy nem-én és mégis én, de mielőtt tulságosan közel került volna, kisültek az energiák

ültünk egymással szemben, s a mediterrán homokban is szavakat keresgéltünk, sírtunk egymás vállán, bűntudatoldó suttogását, hogy én nem vagyok hibás, nem akartam meghallani, mindent elnyomott a szomorúság és tehetetlenség, a vágyakozó lélekrész lágyan visszahúzta már a csápjait - aztán lassan beállt megint az egyensúly, enyhén türelmetlen várakozással és hiányérzettel fűszerezve, mert Te nem voltál épp sehol, és veled vagyok igazán Én, vagyok, aki vagyok

ez fájt neki, közben ugyanis kimondtam mindent, olyanokat mondott, hogy megölne Téged, meg hogy ő soha, de soha nem engedne el egyedül, mert szeret, és egyetlen vagyok -

a túlzások viszont megölik a vallomások hitelét, legalábbis abban a paradigmában, amiben én mozgok, és ezt nem érthette, lehet ezt arra fogni, hogy Nyugat (lófaszt), szkepticizmus, default gyanakvás, olyan alapbeállítódás, amit csak egy fájdalmas és maradandó sérüléseket okozó reset után lehet felülírni, egyszer, de ez már megtörtént, szóval akkor miről is beszélünk, a szerelemelsőlátásra nyilvánvalóan az abszurd kategóriája, így viszont nyilván én sem érthettem, ő mit gondol vagy érez, így a legkényelmesebb, legkézenfekvőbb és legracionálisabb magyarázatot fogadtam el, miszerint hantázik, hát igen, van még, amit tanulnia, muhaha,

próbáltam mindezt címszavakban elmagyarázni, de mélyen megsértődött, mint a gyerek, aki anyjának egy véka aranyat ígér, és kinevetik.

Aki dühös, annak hiába beszélsz az elméjét uraló dühről, reményről és arról, hogy a pusztából eljő, mint a tűznek oszlopa. Ha dühös vagy, gyanakodva figyeled a közeledő-távolodó embereket, belemagyarázod a közeledésbe, hogy ki akar használni, miközben önkényesen olyanokat tüntetsz ki szereteteddel, akik nem méltóak rá, vagy akikben nincs hajlandóság ennek feltétlen viszonzására, és is voltam dühös, tudom, miről beszélek, ilyeneket magyaráztam neki össze-vissza. Én sem értettem volna a helyében. Kért, írjak neki valami emléket, Kosztolányi-sorok jöttek csak, valami homályos magyarázattal, hogy nem kell túl mélyre tekinteni szerteszét hasadt lelked kútjába, mert minden egyes bepillantással újabb törést okozol, és nem biztos, hogy amivel szembesülsz, az kellemes lesz, te vagy a fehér vár, írtam neki, ami mindannak a jelképe, amire vágyakozol és elérhetetlen, nem tudom, hogy a klisékké alázott szimbólumoknak van-e legalább annyi haszna, hogy teleportálási pontokként működhetnek két gondolatvilág között, valahogy ilyen pontlátásos szemüvegen keresztül láthatjuk mi a "keletet", szóval: nem azért elérhetetlen, mert lehetetlen lenne megszerezni, hanem azért, mert a megszerzésével már elmúlik a vágy, az egészből egy halom tégla marad fehérre vakolva. Ovass Pamukot, tettem hozzá, és már egészen felnőttnek éreztem magam, aki épp egy gyereknek magayrázza az élet dolgait (pfúj). Megkaptam. A bölcsesség az egyszerűségben rejlik (újabb klisé), szelíd replikája is az volt: amit a szívem súg, azt kövessem, mert ő is így tesz. Ebben maradtunk, és abban, hogy találkozunk másnap. Soha többé nem láttam. Te pedig végigszurkolod a történetet, aminek előre tudod a végét.

Kiterítenek úgyis. A öregséggel kezdtem, nem tudnám elviselni, ha már nem lenne játék, amibe beállhatok. Ugyanúgy sérülést okozna, mint az, ha soha többé nem szólíthatnálak meg, vagy mintha elvennék a gyerekkori emlékeimet. Erre még ki kell majd találni valami gyógyírt.