könyvek

UPDATE. A labdát Nellitől kaptam, és tőle kölcsön a Sorstalanság is, és szégyen, de nem köszöntem meg. de most: köszönöm. ne harax... és persze tovább is dobom a labdát gyorsan Editévának és Nandyolnak, és Ibolyácskának, és Lókupecznek, Bognárnak... s Nándikának is dobnám, de neki minek.

újraolvasni jó. tavaly több ilyen lényeges második olvasatra jutott időm, a Sátáni verseket és a Száz év magányt olvastam gyorsan újra. "gyorsan", vagyis amint ugyancsak Rushdie-től a Szégyent, illetve ugyancsak Márqueztől A szerelemről és más démonokrólt. régen is mindig korszakaim voltak, amikor igyekeztem ugyanattól az írótól minél több könyvet beszerezni. ez a gyors újraolvasás voltaképpen ennek a régi szokásnak a nosztalgikus felelevenításe akar lenni - annyi a különbség, hogy amióta már a munkásosztály tagja vagyok, egyre kevesebb időm és kedvem van valami újat kipróbálni, vagy egyáltalán belevetni magam egy bonyolult összefüggésekkel, íratlan szabályokkal és kényelmi zóna-feladással járó kulturális játékba. rettegek és borzongok már a valamikor rajongásig szeretett Dosztojevszkij- és Csehov-történetektől, mint a ragályos betegektől, mint a koldusoktól, s befogom a fülem az egérlyuk-lakók monoton, visszajelzésre vagy részvétre vagy megváltásra amúgy sem váró monológja előtt. kaland és hepiend kell, mint a filmekben, mese, aminek kegyetlenségét a szintén jelen lévő csoda teszi elviselhetővé, sőt élvezhetővé, egyfajta perverz összekacsintás ez író és olvasó között. Mégis, van még ötödiknek a Sorstalanság, a monoton monológok legtökéletesebbje, ahol az olvasó személye teljesen lényegtelennek tűnik, kvázi meg is semmisül olvasás közben, a kutya se akarja őt "megszólítani", csak az emlékezés működik, Gyurié, az ő hiányos emlékképei szerényen és feltűnésmentesen elfoglalják és lefoglalják a valóság helyét az olvasó tudatában, békés invázió nulla erkölcsi tanulsággal. Nekem főleg képek maradtak meg, foglaltak helyet az agyamban valahol a nagyapám halálával kapcsolatos emlékek között.
vanak még mesék, és egy iciri-piciri Cortazár-félperces a dulimanóról, ezek az igényes hepiend kategóriába sorolhatók, mint akár a HP és a halál ereklyéi.
ami kimaradt, és sajnos, beláthatatlan ideig nem lesz alkalmam rá: újraolvasni A Foucault-ingát és a Doktor Faustust. Mindkettő valahol, valakinél, de nem tudom, hol. Ilyenkor mindig megfogadom, többé soha nem adom kölcsön egyik könyvemet sem. És mindig megszegem. És mindig meg is bűnhődök érte, újra meg újra.