2007. 08. 13.

Anarchív arché

Rettegek az “emlékszel, amikor...” kezdetű mondatoktól, mert nem, nem emlékszem. Nagyon sokszor meglepem saját magam, amikor pl. újraolvasom egy-egy emlékem vagy álmom (mert azokat a dolgokat, amire még emlékszem, attól rettegve írom le, hogy egyszercsak eltűnnek, s velük én is), mert még ha dereng is valami, másképp struktúrálódik, a tanulság visszájára fordul, a színek élénkülnek vagy éppen tompulnak, az ellenség megcsókol s a barát elszalad.

Amikor Cioran megtalálta a szorongás definícióját, verbálisan csak ezzel a paradoxonnal tudta kifejezni: a jövő emléke. Minden gondolatfoszlány, érzés, töredék, ami az ideggócokon valaha átfutott, minden, ami volt, s minden, ami lehet mind-mind egyszerre pörög, s e káosz háttérzaja gyorsuló szívverés vagy szaggatott, kínlódó levegőkapkodás. Itt egyszerre van minden, párhuzamosan létezik, cikázik mindegyik emlékverzió, egymásba csúszó, majd szétváló, végtelen vágányokon száguld,

imádom a hullámvasutat, és ilyenkor sok van, s mindegyiken én ülök, egyszerre, halmozom az élvezeteket, de soha nem érek célba, nem látom, hogy ebből az egészből hogy lesz valami Rendszerezhető, valami, amit személyiséggé, avatárrá, álarccá lehet szublimálni. Élek, beszélgetek, sőt írok, de nem értem, hogyan. S ez is emlékké válik, valaki más emlékévé.

De minek keresni folyton a legelső működési elvet? Mikor van sokféle, egyszerhasználatos “egzisztenciális tapasz”, pl. munka, utazás, olvasás és filmnézés. (Egyszerhasználatos adagokban, úgy értem. Minden napra/évre egy kicsi.)

Kücsük, ez A szavak utóhatása volt egy kicsit. Előtte egy kis Nincs helyed a temetőben, utána egy adag Szégyen. Csipetnyi lopott Harry Potterrel fűszerezve, ha nem tévedek.

De a cím nem rossz.

Nincsenek megjegyzések: