a személyes találkozások, beszélgetések híve vagyok mostanában, vagyis ami foglalkoztat, és meg tudom fogalmazni, azt inkább szóban osztom meg/mesélem el a barátaimnak. Ugyanakkor felületesebbnek érzem a kommunikációnak ezt a szóbeli formáját, ellentétben azzal, amikor órákig csiszolok egy szöveget. Mégsem vagyok már képes az utóbbira. Most nem. Bár így a távol élő, ritkán látott barátaim jogtalanul kimaradnak a buliból.
Túl egyszerű és sematikus mostanában a világ, ahogyan megfogalmaznám. Nem is érdemes leírni. Fárasztó is. Unom már, hogy a laptop előtt pötyögök egész nap. Sokat megyek, jövök, utazok, stoppolok, találkozom emberekkel, olvasom őket, felhívnak, telefonálok, célratörő mailt fogalmazok, munkaügyi messengerezésbe merülök, fotózom, látok, megfigyelek, elborzadok, idegeskedem, letörök, néha el is vigyorodom, azzal a hátsó gondolattal, hogy szélesebbre a mosolyt, még ha mesterségesen is, hadd tartson kicsit tovább, mire újra felnőttgrimaszba rándul az arc. Mogorva, türelmetlen, ideges, frusztrált, céltalanul céltudatos pofákat vágok. Vagy épp teszem, hogy lelkesedem valamiért, pedig már semmiért, semmiért sem igazán.
Néha esténként sétálva, valahol, valamilyen városban, valamelyik utcán vagy kocsmában találkozom futólag önmagammal. Titkos találka, kívülről semmi nem látszik; összenézünk, értetlenül, sakkormostmivan, és gyorsan lelépünk, mielőtt kínossá válna a helyzet.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése