Esti végszó

Kücsük, te vagy az utolsó, akire gondolni akarok, néha mégis eszembe jut, hogy kitaláltalak, a fenébe, most akkor hogy legyen, mert nemcsak kitaláltalak, de már mások is tudnak rólad, nem tudlak titokban megölni. Nem tudod még mindig, hol a helyed, nem tanultad meg, hát most a sarokba állítalak, kuss legyen, ne nyafogj, miattad nem lett belőlem se semmi, lehettem volna katona, vagy hegymászó, vagy legalább sportos agglegény, sármos bankrabló, kockásinges tengeri cowboy, erdész, hajnalban kelő, ködben sétáló, szenvtelenül célzó-lövő, hajtűkanyarós, orrlövész, sőt Mesterlövész, de nemcsak egyszeri, véletlen alkalomból, hanem naponta kétszer, a reggeli kávé és az esti sörözés mellé, kilőnék egy-egy orrot, ma egy szeplős, holnap egy szőrös, napkeltekor római, sőt kelet-római, napnyugtakor gót, vagy szász, vörösen húsos, nagy cimpákkal, ahogy hirtelen még inkább kivirágzik, ezek nem bor-, hanem vérvirágok lesznek, ahogy az ólom cafatokra tépi, ha nem jön a mentő, bele is halhatnak, és itt, itt a mentő se jár, muhaha, egyszóval gyilkos orrlövész leszek, s akinek nem teszik az orra állása, azt lepuffantom, megplasztikázom, meg ám! a környezetformálás nagy felelősség, és én, én vállalom, választási plakátjaitokon fogok gyakorolni, míg mindenki rettegve, alsószempillákig feltűrt gallérral, szemöldökig húzott sapkával, lehajtott fejjel nem kezd járni, és mindannyian egyformák lesztek, és mindenki előtt nyilvánvaló lesz, hogy egyformák vagytok! És Kücsük sikítva eltakarja a szemét, én meg újratöltök.