the dark passenger

mindig idegesített kicsit az egyes szám harmadik személyben író akárki. persze, azokról az esetekről beszélek, amikor nyilvánvaló, hogy ő áll az "ő" mögött. csak mögötte, mög hát.

miért, mitől lenne bármikor is nyilvánvaló, hogy az, aki ír, azonos az ővel?

nem bármikor! néha. néha egyszerűen csak érzed a mesterkéltségét, ahogyan eltávolodni és mégis azonosulni igyekszik ezzel az őnek nevezett akárkivel. mert nagyon el lehet ezt a játékot rontani, ha a következő megfontolások vezetnek: 1. szimpla gyávaságból elbújni akarsz egy betoldott filter mögé, 2. hasonló okok miatt apró elemeket változtatsz a megtörtént sztorin, akár mert úgy jobb fényben tűnsz fel (s pont emiatt aztán nem érzed magadénak teljesen, és iktatod be az egyes szám harmadik személyt), akár azért, mert érdekesebbé, izgalmasabbá, fordulatosabbá vagy akár bizarrabbá, irodalmiaskodóbbá, le-se-szarom-szerűbbé akarod alakítani, és az istennek se megy, vagy 3. szükséged van pszichológiai értelemben arra a távolságra, ami a traumatizált ént a traumától elválasztja, ezért lesz belőled ő, hogy ővele történjenek meg a dolgok, ez eddig okés is, terápiának legalábbis kiváló, ha valóban így érzed, hogy így jobb lesz, inkább, mint sehogy... de néha mégis művi és erőltetett marad a leírás, talán az eszközök korlátozottsága miatt, vagy talán pont azért, mert összeszorítod a fogad, hogy ezt márpedig most le kell írni, és izzadságszagú lesz, mert nem is érdekel, milyen lesz, csak az, hogy essünk túl rajta.

a harmadik eset, amit leírtál, egyáltalán nem tűnik elítélendőnek.

de én nem is ítélkezem! pontosabban: hát hogyne, ítélkezem én, mint olvasó, aki jó történeteket akar olvasni, és néha szembetalálkozik a fent leírt jelenségekkel, és bosszankodik. mert önző. miért ne lenne az. nem ítélem el, persze, morális értelemben azt, aki a harmadik esethez tartozik. de megítélem azt, amit írt, esztétikailag, ha szabad így mondani... bár tudjuk, az esztétika mint wannabe-tudomány halott, belehalt a kísérletbe, hogy megmondja, mi a szép és a művészi, de mint szempont (mint ítélkezési elv, na tessék) működik.

pontosabban esztétikák vannak, így többes számban. mint szempontok, ízlések, pofonok.

visszatérve az olvasóbosszantókra. a terápiájuk bizonyos szakaszában már nem elég az, hogy leírják, ami nyomasztja őket, hanem azzal valamiképpen mást is szembesíteni akarnak. reakciót várnak. nem írok vigaszt, sem baráti jobbot, sem vállat, amin kisírhatják magukat - ezt megtehették, megkaphatták offline, izé, írásmentes realtime interakcióban. szóval írnak, és várnak. rám, ha így tetszik. aki beléjük futok a neten valahol.

most ezzel mi a baj? a véletlenszerűséggel, hogy nem tudhatod előre: jó lesz-e neked? már bocs, de...

mondtam, önző vagyok.

akkor kattints át. menj máshova. lehet, hogy valakik számára megfontolnivalóak a szempontjaid, ezt is el tudom képzelni. én a magam részéről továbbra is hazudni fogok, átírom a sztorikat, ha úgy áll fel, egyes szám harmadik személyben mesélek el valamit, amivel nem tudok és nem akarok szembenézni még, és leszarom, miket gondolsz erről.

ha így volna, akkor nem álltál volna szóba most velem.

persze, most is hazudtam. sőt most is hazudok, amikor azt mondom, hazudtam.

hagyd már a krétai-sztorit.

na jó, figyelj. persze hogy érdekel, hogy valami, amit írok, épp tetszik-e vagy sem másoknak. de tulajdonképpen csak addig érdekel, amíg megtudom. amíg, ahogy mondod, várakozom, rád vagy bárkire, addig senki sem vagyok, s ahogy kapok egy igent vagy nemet, egyből azzá válok, aki azt a szöveget írta. akkor hirtelen én leszek ő is, a szerző is, függetlenül attól, mi volt az értékítélet.

nem hiszek a fülemnek. ezt önigazolásnak hívják, tudtad?

mittomén. a lényeg, hogy egyúttal az egész nagyjából el van felejtve, maga az írás, a bucsálódás, hogy vajon milyen lesz, az intenciók, a hangulat, minden, s persze maga a szöveg is olyan értelemben, hogy már az én számomra is egy szöveg lesz a sok közül. a lényeg, hogy én vagyok (ismét) én, ha úgy tetszik, visszanyerem az integritásom, legalábbis egy időre, mint ahogy időnként belaksz, de aztán egy idő után megint éhes leszel. és a szöveg, amiről akárki akármit állított, ott van különállóként. semmi közöm onnantól hozzá. újraolvasom néha, mint egy idegenét. hívhatod ezt terápiának, vagy aminek akarod.

ez úgy hangzik, mintha most találtad volna ki. második eset...

arra lennék kíváncsi, hova sorolod önmagad.

haha. én vagyok a filter. a te gyávaságod szűrője. na jó, vicc volt... hát nem ismersz meg? Esti Kornél vagyok. I'm back, muhaha.