e. azt hiszem, megbolondult, és nem tudom, hogy segíthetnék rajta, kis, hollófekete hajú stréberből szúrós szemű, az emberek tekintetét elkerülő felnőtt lett, korábban mindennek megvolt a maga helye az életében, a tolltartónak, a cipőknek, a kazettáknak, amiket együtt hallgattunk, a kevés könyvnek, a rengeteg füzetnek, nem is tudom, miért barátkoztunk, talán érdekes lehettem neki, hogy nem érdekel, hogy nem leszek osztályelső, hogy nem érdekel, ha perzsára hív a diri, bukásra állok fizikából, minden nap ugyanazt a szakadt trapézfarmert húzom magamra, és leszarom, hogy az újgazdag köcsögök mit gondolnak vagy mondanak rólam, ő segített is néha nekik, meg persze nekem is, az első padban nem volt könnyű, dehát nem is láttam volna a tábláig, ha hátrébb ülök, néha a maga csendes módján megszidott kicsit, hogy ne késsek szünetek után, vagy írjak holnapra házit, mert biztosan megnézik, és ne viselkedjek úgy, mintha mindenkit levegőnek néznék, ez persze túlzás volt, néha beszélgettem velük, de voltaképpen ő volt az összekötő kapocs köztem és az osztály között,
és most minden megpattant benne, nem kap munkát, már nem is keres, zavaros beszámolóiból csak nehezen tudom kihámozni, mi is történt, mert a kapcsolat már voltaképpen Kolozsvárra kerültünkkor megszakadt, neki állandóan szemináriumok és laborok töltötték ki az életét, én bóklásztam, könyvesboltokban, kocsmákban és az utcán töltöttem a napjaim, egyre ritkábban találkoztunk, és amikor a kerekdombi átjárós szobájába aludtam vele egy ágyban, akkor csak az aktuális reménytelen szerelmem volt a téma, önző voltam, ő pedig csak hallgatott, vagy meghallgatott, néha mondott valamit, hogy újraolvasta Az üvegburát, nagyon durva, mondta, egy idő után megmutattam a verseim, mondta, ő is írt régen, de nem mutatja meg soha senkinek,
és én, az örök felületes, most itt, jól-rosszul, teljesítem a társadalmi kötelezettségeimet, egyesek szerint munkamániás vagyok, pedig csak magamutogató, és ő, akinél alaposabb embert nem ismertem, már csak on-line hajlandó kommunikálni, csetten vagy mailben, vagy sms-ben, és szörnyű dolgokat mond, nem tudom leírni, és aztán bocsánatot kér, néha hirtelen éleslátással meg is indokolja, hogy néha nem tudja, mit tesz, és bocsánatot kér, aztán hetekig semmi, majd megint egy sms, éjjel vagy hajnalban, nem tud aludni, egyszer eljött hozzám, mikor otthon voltam, semmiségekről beszélgettünk, nem mertem megkérdezni, hogy nem kellene-e pszichológushoz mennie, mert árulásnak tartom, mint ahogy az is, hogy nem vagyok képes én segíteni rajta, hogy nem vagyok képes feloldani a görcsöt, hogy tudjon beszélni, mesélni, sírni, nem is tudtam soha, nem voltam méltó arra, hogy a legjobb barátjának nevezzen, mert én magam soha nem éreztem így vele szemben,
és tehetetlen vagyok, és ezt az egészet is csak azért írtam meg, mert tisztázni akarom magam, hogy nem lehettem a szobájában gyertya, pillantásom nem volt kanóc, a gyufa pedig a sötétben elveszett, és egyedül kell lennie, mert nincs, aki segítsen,
és megírtam neki, hogy bárcsak segíthetnék.
Áruló vagyok, nem gondoltam a rózsakertre, vagy bár egyetlen szál rózsára, az ő személyes üvegburájára gondolok, és irtózom, és nincs bennem szeretet,
és nem bírom elviselni, irtózom a szenvedőktől, elfordulok a koldusoktól is, fóbiás vagyok, mert rettegek,
mert magamat látom lehajtott fejjel, halandzsázva, kívül mindenen, az aszfaltút közepén tántorogva, ahol csak kutyák és autók a tanúi, hogy dadogva és üvöltve egyszerre mindent és mindenkit elátkozom, és már volt precedens, hogy egy ember képtelen volt megbocsátani magának, és nem tudott istentagadóból baráttá, szeretni képes emberré regenerálódni, és én tiltakozom, nem ez vagyok, majd holnap is írok mailt neki, sőt fel is hívom majd, ha hazamegyek, és lassan minden helyreáll, ugye?
2007. 06. 15.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)

2 megjegyzés:
TE NEM VAGY NORMALIS
gondolom, ez nem az igazi szeklermen...
Megjegyzés küldése