2007. 04. 24.

Boszorkányok

A házban, ahol lakom, él egy gonosz boszorkány. Gonoszsága nem derül ki róla, ha ránézel: kopott, megkeseredett öregasszony, aki kénytelen más házában lakni, zúrzavaros családi körülményei és Ford Opelje (sic!) van. Beteges hazudozó, ha teheti, rádakaszkodik és elmeséli, milyen sokat utazott fiatalkorában, és mindig szállodában lakott, soha nem a rokonoknál, mert az nem az ő stílusa, mert akkor kénytelen lett volna másokhoz alkalmazkodni, az alkalmazkodást csak másoktól várja el, játszmákba kényszerít, és nagyon kell vigyáznod, mit mondassz, mert ellened fordítja.

Nem házinéni, és nem tartozom neki semmiféle albérlői engedménnyel, nem kell nyalnom neki, hogy ne emeljen házbért. De lassan birtokba vette a területet. Jelentéktelennek tűnő apróságokkal kezdődött: a mosatlan edényeit otthagyta, de tőlünk elvárta, hogy mi a sajátunkat mindig elmossuk; beinstallálta magát az asztalfőre, és vágta meg reszelgette dohánytól megsárgult boszorkánykörmeit. Megszállta a konyhát, így szívesebben ettünk a szobában, csak hogy ne lássuk. Néha kedveskedve megkínált valami saját sütésű, gyanús süteménnyel, ami volt, hogy elfogadtunk, de volt, hogy inkább eldobtuk, persze titokban. Amikor kiderült róla, hogy kutyagyilkos, sokáig nem tudtam ránézni sem, de ő úgy viselkedett, mint máskor, és számomra hihetetlennek tűnt, hogy nem bántja a lekiismeret, hogy nem mutat bűntudatot, sárgásbarna arca ugyanazzal a közömbösséggel bámul a világba, sőt, a következő kutyákkal is ugyanúgy foglalkozik, enni ad nekik, zsörtöl nekik, mint egy igazi gazdasszony, olyan kedveskedően azt is... és lassan eltemettem az első bizonyítékot, és újra eljött a pillanat, amikor nem féltem tőle.

Aztán sunyin és alattomosan elkezdett áskálódni ellenünk. Ránk fogta még azt is, amit ő rontott el, vagy aminek ő volt a kiváltója, még a kutya rejtélyes eltűnéséért is minket hibáztatott; letagadta, hogy hozzányúlt volna bármihez is, pedig azt tette; a mosógépünket titokban rendszeresen használta, erre abból jöttünk rá, hogy rossz skatulyába öntötte a mosóport, amit valószínűleg tőlünk lopott.

És rászállt lelke sötét éjszakája a házra, egyik verőfényes délután: egyedül nevetett, de annyira, hogy alig bírt magával, barázdákat mélyítő, sárga fogakat mutogató, félelmetes kacaj volt ez, alig mertem belépni a konyhába, valami dolgom volt éppen, amit már nem tudtam halogatni, nem zavartatta magát, tovább röhögött, vinnyogott és pühődözött, hogy jaj, nem bírja tovább, mert most más kárán nevet, valaki, aki neki rosszat akart, most pórul járt, és ez annyira jól esik neki, és pukkadozott, viháncolt, röhincsélt tovább, nagyon abszurd jelenet volt, amiből akaratlan szereplőként iszonyodva menekültem, de szavaival visszarántott, és igen, az már fenyegetés volt, ártatlan figyelmeztetés mögé bújtatva

most is borsózik a hátam, ha rágondolok, főleg hogy tegnap reggel felkelés előtt álmomban folytatódott a történet

álmomban éppen fölkeltem, mert kintről zajt hallottam. Barátnőm lakik a másik szobában, akinek nem szokása éjjel rekedt hangon viháncolni. Kiléptem az ajtón, ám a szobája helyén egy másik helyiség volt: perzsaszőnyeg, kolozsvári öragasszonyszobák hétköznapi, lepattant bútorai, és ott állt bent háziboszink, egy másik boszorkánnyal, aki szemmel láthatóan a főnöke volt, és aki, amint meglátott engem, kólozsvárias hangsúllyal, hivatalos adminisztrátornői hangon közölte: már 15 alkalommal küldtek a hivatalból felszólítást, hogy tartozunk, és nem várnak tovább, nagyon sajnálja, de ez van, ők igazán megértőek voltak, mert hát fiatalok vagyunk, keveset keresünk (és itt jelentőségteljesen alattvalójára nézett, aki öreg, gonosz macskaszemmel nézett vissza rá, majd rám, végül lesütötte a tekintetét) –

és akkor védekezni próbáltam, de igazságaim az övével szemben nem értek semmit, hiszen az ő játékát játszottam, az ő szabályai szerint, és hiába mondtam, hogy mi nem kaptunk nemhogy 15, de egy árva felszólító levelet sem, azt nem tagadtam, hogy nem is kaphattam, mert az egész nonszensz, és egyáltalán, mi az a hivatal, mi nem tartozunk senkinek... és megsemmisülve elhallgattam, ők pedig hunyorogva és bennfentes mosolyokat váltva becsukták az orrom előtt az ajtót, utánuk akartam rohanni, hogy mit tettek a barátnőmmel, a könyveivel, a szobájával, hová tüntették, de csak egyet ugrottam, és felébredtem.

És most itt démonizálok egy szerencsétlen, beteg (valószínűleg skizofrén), magányos öregasszonyt. A gonoszság kiütköző ragyáitól fordulok el utálkozva, mert félek szembenézni a ténnyel: bárki elkaphatja, még a legjobb és legnemesebb is.

De kit érdekelnének egy boszorkány feljegyzései az egérlyukból?

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

hol van már az a mítosz, hogy az öregasszonyok fehérhajúak és jóságosak? Száradt ajkaikon narancsszínű rúzs fénylik még sárgábbá téve fogaikat és mélyítve a ráncokat. Csak az öregek által kitalált mítosz, hogy azért, mert öregebbek, jobbak is. Dehogy, csak saját gonoszságaikat leplezik, legitimálják ezzel, hogy ők jobban tudják, mert öregek. Nem szeretnék megöregedni, fiatalon is túl gonosz és torz vagyok. Az emberben lakozó gonoszság nem a kortól függ, hanem attól, hogy mennyi szeretetet kap és mennyit képes adni. Nem korhatáros.

Kücsük írta...

ennek apropóján a gyermeki ártatlanság mítoszáról: a gyerekek beleszületnek ebbe, és többé-kevésbé próbálnak megfelelni a szerepnek. de nem kisangyalok, nem ám. és nem hinném, hogy ez attól függne: mennyi szeretetet kaptak a szüleiktől.