Megrögzött húsevő vagyok, eszem szárnyas, szarvas, patás, pikelyes állatok húsát. Ha megölik őket helyettem. Nem sznob undorból, nem elvi meggyőződésből vagyok ilyen: ennél rosszabb okom van rá.
Három-négyéves lehettem, húsvét előtt apám trancsírozta a bárányt a konyhaasztalon. Már csak a fehér hártya borította vörös-fényes húsát, feje ide-oda himbálózott, amint a család főszakácsa felnyitotta a hasát és elkezdte belezni.
És hát igen, szembenéztünk. Ugyanolyan üvegesen fájdalmas tekintettel, ahogy ő bámult, figyeltem a műveletet, míg anyám el nem ráncigált. Szegény kicsi kutya - hüppögtem, visszanézve az ajtóból.
És a részvéttől azóta sem tudok szabadulni, ezért vagyok ilyen szerencsétlen kicsi balfasz; a sajnálatot művészi tökélyre fejlesztettem, direkt rá is játszom néha, a csukát, aki két napig lakott a fürdőkádunkban, el akartam engedni, a beteg nyulakat meggyógyítani, hogy ne kelljen levágni őket, az agyontaposott kiscsirkét feltámasztani... persze végig, végig tudatában voltam ezen akciók reménytelen és megvalósíthatatlan voltának.
Ne színészkedj - legyintett nagyapám, mikor állítólag kijelentettem: nem eszem abból a pástétomból, amit a megölt nyulakból készített. És családi urban legend, hogy nem ettem, valóban.
Én kétlem: kezdem ismergetni magam.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése